Ez hangzik el a Splinter Cell sorozat legújabb részének trailerében, és ebben nagyjából benne is van a lényeg. A játék harmadik felvonása 2008-ban játszódik, amikor az elektronikus/információ-háború jelenti a legnagyobb veszélyt a világ számára, és ismét Sam Fisher bőrébe bújva kell elkapnunk a terrorizmus legújabb fajtájának művelőit. De a történet ezúttal sem fogja jobban befolyásolni a játékmenetet, mint az előző részekben, megint csak az az érzésünk lehet, hogy a már kész játékra Clancy bátyó egy unalmas tíz percében kerekített valami sztorit. De hát a Splinter Cellt soha sem az esti mese miatt szerettük. Aki a műfajt egy kicsit is kedveli, az egészen biztosan találkozott már az előző részekkel, a többieknek pedig dióhéjban: egy külső nézetes, leginkább lopakodásra alapozott akciójátékról van szó, melyben egy szupertitkos ügynököt személyesítünk meg, aki a legkorszerűbb technika segítségével teljesíti a küldetéseit. Ezek után lássuk a fejlődést, és az újdonságokat!

A Chaos Theory egyszemélyes módja összesen tíz küldetést tartalmaz, igen változatos helyszíneken: meglátogatunk egy bankot, utunk elvezet egy hajó fedélzetére is, de eljutunk Japánba és Dél-Koreába is. Mindegyik küldetést alapvetően egy fő céllal kezdjük, menet közben azonban mindig kapunk kisebb-nagyobb kiegészítő feladatokat (ezek végrehajtása nem mindig kötelező, azonban a pályán elérhető eredményünket javíthatják – a küldetések végén statisztikákat kapunk teljesítményünkről). Például meg kell találnunk 5-6 számítógépet, melyekre különböző adatokat kell feltöltenünk, vagy rá kell csatlakoznunk a megfigyelőrendszer kameráira. Néha pedig dinamikusan változik a feladat: ha késve érünk oda egy helyre, főnökünk rádión értesít az új parancsról. A küldetések megkezdése előtt összeválogathatjuk felszerelésünket, de mindig kapunk pár ajánlott összeállítást is, attól függően, hogy elsődlegesen a lopakodásra vagy a lövöldözésre szeretnénk a hangsúlyt fektetni. Ez utóbbi persze nem mindig célszerű, hiszen ellenfeleink igen hamar aktiválhatják a riasztórendszert. A helyszínek mindegyike óriási területet jelent, kidolgozottságuk minden eddiginél részletesebb, a küldetések pedig megfelelő mennyiségű izgalmat nyújtanak adrenalin-szintünk magasan tartásához.

Sam játékszerei ezúttal is gyarapodtak egy-két érdekes darabbal. Persze visszatér a már jól ismert SC-20K többcélú rohamfegyver is, csak egy kis kozmetikát kapott. Betolható válltámasszal és cserélhető szerelékekkel van újabban ellátva. Ha például kábító lövedéket, vagy tapadó kamerát akarunk kilőni, a gránátvető szerelékre lesz szükségünk red-dot irányzékkal, de ha egy kicsit távolabb van a célpontunk és nem nagyon akarunk vele finomkodni, akkor a mesterlövész-távcsövet kell felpattintanunk. Természetesen akció közben is lehetőségünk van a fegyverrel legózni, Sam egy gombnyomásra pillanatok alatt lecseréli a tartozékokat. A pisztoly is régi ismerős, a hangtompítós FN – Five-seveN, de természetesen ezen is találunk egy kis meglepetést. Másodlagos funkciójával elektromos berendezéseket iktathatunk ki nagyobb távolságból. Így csinálhatunk például teljes sötétséget hangtalanul. A nightvision is kapott egy kis bővítést, a régi éjjellátó és hőérzékelő funkciók mellett most elektromosságot érzékelő képességet is kapott. A ráadás pedig a zoom, amit bármely más funkcióval együtt is tudunk akár használni. Mellesleg a szemüveg is kapott a pisztolyéhoz hasonló távhekkelő képességet, amit már kicsit komolyabb elektronikák – például lézeres mozgásérzékelők – ellen is hatásosan alkalmazhatunk. Az utolsó új eszköz egy kés, amelyet – látszólag – rendkívül széleskörűen alkalmazhatunk az akciók során. Zárakat törhetünk fel vele, sakkban tarthatjuk ellenségeinket, poloskák elhelyezésénél megfaraghatjuk vele a drótot, és különféle berendezéseket tehetünk tönkre vele. Ha egy kicsit jobban belegondolunk, ezeket eddig is megtehettük kés nélkül is... Az egyetlen igazán új és igazán hasznos szerepe, hogy a sátorponyvákat akárhol átvághatjuk vele, és onnan támadhatunk, ahonnan nem igazán számítanak ránk.

Aztán van még kódhekker-kézikészülékünk a számkódos ajtók ellen, a bankos küldetéshez szinkron-zárfeltörő alkalmatosságot is kapunk, na meg itt vannak még a jól megszokott és bevált elengedhetetlen kémszerkók: a tolvajkulcs, a kötél, a száloptika, a feszülős-csillogós gumiruha, és a frissen zselézett séró kétnapos macsóborostával. A kódtörés gyakorlatilag egy új, az eddigi részekben már látott zárnyitáshoz hasonló „mini-játék”: egy listányi IP címet láthatunk míg egy kis kijelzőn fel-felvillannak a cím részét képező négy szám közül a helyes változatok. Ha ügyesen nyomogatjuk a billentyűzetet, előbb-utóbb kirajzolódik a helyes IP cím, és már hozzá is férhetünk a számítógép titkos adataihoz, vagy kinyithatjuk a számzáras ajtót.

Ajtók kinyitásánál amúgy számos lehetőség vár ránk: a legtöbb esetben célszerű először egy optikai kábelt áttolni alatta, és megnézni, vannak-e a túloldalon. Ha nincsenek, simán kinyithatjuk az ajtót, máskülönben érdemes a halk kinyitást választani, ekkor Fisher szép lassan tárja ki az ajtót. Ha pedig közvetlenül az ajtó túloldalán áll valaki, rátörve az ajtót egyúttal hatástalaníthatjuk is ellenfelünket. (Ezt a módszert azonban ők is ismerik, így ha nem vigyázunk, akár vesztünket is jelentheti, ha egy ajtó mögött álldogálunk.)

A grafikára most se lehet panaszunk, minden eddiginél elképesztőbb és lélegzetelállítóbb élethűséggel szembesülünk a játék során. Ámbár ezeket ellensúlyozzák a ritkán előforduló, de sokkal inkább szembetűnő hibák. Sam karja például rendkívül illúzióromboló tud lenni, amikor behajlítja, mert olyankor úgy lapul össze, mint egy kettéhajtott szívószál, és akkor még nem beszéltünk azokról a low-poly objektumokról, amiket manapság már stratégiai játékban sem szívesen látunk. Az egyik kamion láttán például hosszú percekig értetlenül néztem ki a fejemből, és a poligonjait számolgattam... (Nem kellett sokáig számolni. :-) Nos, nem szeretnék előítéletről, vagy elvakult gyűlöletről tanúbizonyságot tenni, de gyanítom, hogy itt is Bill Gates tett keresztbe nekünk... A Ubi Softos srácok ugyanis feltehetőleg nemigen akartak azzal vesződni, hogy külön verziót csináljanak Xboxra és az esetleg jóval nagyobb teljesítményű PC-re.

Az ellenfeleink MI-je is csiszolgatva lett. Persze így sem lettek kis géniuszok, de azért feltűnik nekik, ha egy ajtót nyitva felejtünk, vagy nem ég egy lámpa, melynek égnie kellene. Ez utóbbi esetben gyakran elemlámpát kapnak elő, vagy jelzőfényt, amit általában pont oda dobnak, ahol mi vagyunk, csak hogy ne legyünk olyan nyugodtak a sötétben. Ha lövünk rájuk, megpróbálnak elugrani, vagy fedezékbe vonulni, hogy onnan lőjenek vissza, közben persze riasztják a társaikat, ahogy éppen tudják. Sam egyik újabb képességét is használhatjuk figyelmük megzavarására, fütyülhetünk vagy suttoghatunk, hogy rejtekhelyünk környékére csalogassuk őket. De most is felvehetünk egy-egy dobozt vagy kisebb tárgyat, hogy azt elhajítva zavarjuk meg őket.

A játékmenet – sajnos a már megszokott módon – lineáris, és Sam Fisher akrobatikus képességei továbbra sem azt jelentik, hogy korlátlan szabadságot kapunk, és a nekünk tetsző módszerrel oldhatjuk meg a problémákat. Adott az útvonalunk, amin végig kell mennünk, és ha máshogy nem megy, hát alkalmazni kell fegyverünket, de hogy bespárgázunk a két fal közé a folyosón és felülről ugrunk rá az ellenfélre, vagy csak egyszerűen fejbe lőjük, mikor az ajtón belép, gyakorlatilag semmi különbséget nem jelent. Ugyanígy akár futhatunk külön tiszteletköröket, hogy egy ajtó számkódját megszerezzük, vagy egyszerűen leakasztjuk a bökőt a derékszíjunkról és kitörjük vele a zárat, a végeredmény ugyanaz... Persze épp ez adja a játék sokszínűségét, hogy ha úgy akarjuk, nem hagyunk élő embert magunk mögött, de akár teljesíthetjük a feladatunkat úgy, hogy közben még csak észre sem vettek minket.

Ismét nagy szerepe van a kommunikációnak a játékban, és a hallható szinkronhangok ennek megfelelően magas színvonalat képviselnek. Főhősünk – akinek ismét Michael Ironside kölcsönözte a hangját – folyamatos rádiókapcsolatban van a központtal, ahol többen is segítenek bennünket a küldetések során. (Vagy csak egyszerűen letolnak, ha sikerült magunkra hívni az őrök figyelmét, és riadót rendelnek el.) A játék során többször is fültanúi lehetünk mókás beszélgetéseknek, az egyik helyszínen például ketten arról beszélgetnek, hogy milyen jó játék a Prince of Persia új epizódja, de hasonlóan vicces az alábbi, főnökünkkel folytatott beszélgetésünk is:
- Sam, nagyon figyelj a riasztókra, mert...
- Hadd találjam ki: három riasztás, és vége a küldetésnek!
- Ne hülyéskedj más Fisher, ez nem egy videojáték!

Érdekes „fejlemény” még a játékban az is, hogy egyre intenzívebb megjelenést kaptak a hirdetők: a monitorokon AMD és Nokia logók jelennek meg, a háztetőn és egy-egy fürdőszoba polcán Axe logót láthatunk. Úgy néz ki, ez a mai kor legújabb hirdetési formája: egyre több játékban találkozhatunk valós cégek logóival és termékeivel, így próbálva növelni márkaismertségüket a fiatalok körében.

A Chaos Theory nagyszerű játék, de azért egy valamit tudomásul kell vennünk: az első ránézésre egyértelműen akciójátéknak tűnő jelenség továbbra is leegyszerűsíthető egy logikai játék szintjére, mert Sam Fisher korlátlan szabadságot sejtető – és őszülő halántéka után feltételezhető korát meghazudtoló – fantasztikus akrobatikus képességei igen szigorú szabályok közé vannak szorítva. Ha például egy párkány széle le van törve egy kis szakaszon, akkor ott már nem tudunk továbbmenni, és ha egy keskeny de hosszú erkélyen egy szemeteszsák van, az szintén áthatolhatatlan akadályt jelent, és még a csigalépcső ferde korlátja is utunkat állja, míg az egyenes korlátokon egy huszáros mozdulattal dobjuk át magunkat.

Végül röviden kitérnék a multiplayer módra, mert az előző részhez hasonlóan ebben is megtalálható. Sajnos technikai okokból egyelőre kipróbálni nem tudtuk – a review verzióhoz kapott kódokkal rejtélyes okokból nem működött ugyanis a netes játék –, így egy későbbi cikkben térünk vissza rá részletesen. Azt azonban a kézikönyv alapján is tudni lehet, hogy kétféle többszemélyes mód került ezúttal a játékba. A „coop” módban ketten, egymást segítve vehetünk részt küldetésekben (szám szerint négy külön küldetés készült erre a célra). Két ügynökünk együtt újabb mozgáskombinációkra képes: bakot tartanak egymásnak nagyobb ugráshoz, egymás vállára állva juthatnak át magasabb falon, vagy kötelet tarthat egyik a másiknak a lemászáshoz. A „versus” rész a Pandora Tomorrow-ban megjelent multiplayer játék továbbfejlesztése, ismét a kémek és a zsoldosok harcolnak egymás ellen, több lehetséges játékmódban (történetszerű játék, lemezvadászat, deathmatch).

Összességében ismét egy igen jól összerakott játékkal van dolgunk, az előző részekhez képest egyértelmű az előrelépés, ebben már tényleg minden benne van, még az is, amit már az előző részekből sem hiányoltunk. Akik az elődöket szerették a cikkben említett hibákkal együtt, azok ebben sem fognak csalódni.

             Forrás: www.pcdome.hu